Egy kis színtan

Amikor az előző bejegyzésemhez készítettem a gömböket nagyon megfogott a vörös-fehér kombináció. Elhatároztam ma a színekről írok, hiszen a végeredmény nemcsak a választott fonal minőségétől, összetételétől, hanem az általunk használt színektől és azok arányától is függ.

A tizenkét tagú színkör

 A színeket sosem önmagukban vizsgáljuk, hanem mindig egymáshoz való viszonyukban, mert erősíthetik, vagy gyengíthetik egymás hatását.
Ha két színhatás között szembeszökő különbségek állapíthatóak meg, kontrasztról beszélünk. Hét kontraszthatást különböztetünk meg:

A magában való kontraszt a legegyszerűbb. Előállításához legalább három, egymástól határozottan elütő színre van szükség, amelyeket tisztán (tehát nem fehérrel derített, vagy feketével tört árnyalatukban) használunk. Így a színek hatása mindig tarka, harsogó, erőteljes és határozott. Az ősi erőt sugárzó, színekben tobzódó életet fejezi ki.

Magában való kontraszt

Fény-árnyék kontraszt (tónuskontraszt): a fény-árnyék kifejezésének legerőteljesebb eszköze a fehér és a fekete. Minden tekintetben ellentétes hatásúak, köztük terül el a szürke tónusok és a színek birodalma. Tónussorok tiszta színekből is előállíthatók feketével, illetve fehérrel keverve.

Tónuskontrasztok

 A hideg - meleg kontraszt két pólusa a vörösesnarancs és a kékeszöld. A meleg színek tartománya a sárgától a vörösesibolyáig, a hideg színeké a ibolyától a sárgáig tart.

Komplementer (kiegészítő) kontrasztról beszélünk, ha két festékszín keverékéből szürkésfekete, vagy két színes fény keverékéből fehér fény jön létre. A két komplementer ellentétes, de kölcsönösen követelik egymás létét, egymás mellett a legnagyobb világítóerőre kapnak. A színkörben hat pár komplementerszín olvasható le, ezek egymással szemben állnak.

Komplementerkontraszt

Szimultán kontraszt, amikor szemünk egy adott szín láttán megköveteli annak komplementerét. Az így létrehozott szín válójában nincs jelen, színérzetként jelentkezik a szemünkben, agyunkban.

Szimultán kontraszt

Minőségi kontrasztnak a telített, ragyogó színek és a tompa, tört színek közötti ellentétet nevezzük.

A mennyiségi kontraszt két vagy több színfolt méretviszonyaira vonatkozik. Egy szín hatóerejét a világítóerő (fényérték) és a folt nagysága határozza meg. A színek fényértékét Goethe állította egymással összefüggésbe. Harmónikus aránypárok:  Vörös-zöld: 50-50%, Narancs-kék: 25-75%, Sárga-ibolya:10-90%.

Az illusztrációként használt színkörben háromszögeket, négyszögeket látunk: ezen síkidomok csúcsain található színek egymással harmonizálnak (hármashangzatok, négyeshangzatok). Ha ezeket a síkidomokat képzeletben elforgatjuk, mindegyik színnek megtaláljuk a "társait".

A témában alapmű: Johannes Itten: A színek művészete; Corvina Kiadó, 1978